Mélyrepülés. Mellékküldetések. Történetmesélés. / Deep dives. Side quests. Storytelling.
English version below
Üdvözöllek a Nyúlüregben, ahol minden is lehetséges. Ahogy egy kedves barátom mondta: rám nem lehet felkészülni. (A kissé kínosabb megnyilvánulása szerint engem csak Red Bull + kokain kombóval lehet elviselni, de ez egy egészen más téma.) És azt hiszem, hogy ebben van egy csepp igazság.
Világéletemben büszke voltam az agyamra: mindig is erre voltam a legbüszkébb. És valamilyen különös oknál fogva ezt szégyelltem a legjobban. Elrejtettem, nem engedtem, hogy belelássanak és kívülről próbáltam megszelídíteni, amennyire csak lehetett. Kevesebbnek látszani, mint amennyi valójában idebent van. Egy postpartum depression, PTSD és néhány különleges, filmbe illő találkozás azonban rávilágított arra, hogy ez nem egy fenntartható állapot.
Amúgy csak így mellékesen: pont ezen dolgok összessége juttatott el a jelenleg tartó autizmus- és ADHD vizsgálatomra. És amint beigazolják a nyilvánvalót, azt fogom mondani: büszke vagyok rá.
Igen. Jól olvastad. Légy szí’, tőlem tartsátok távol a fogyatékosság-narratívát. Elfogadom, hogy sokaknak ez a valósága.
De nekem nem.
Én büszke vagyok az elmémre, a gondolkodásomra, arra, ahogyan látom és érzékelem a világot.
De nem is ez a lényeg, kedves olvasó. Ha idáig kibírtad a leírásomat és nem csaptad falhoz a telefonodat, akkor bevezetlek a világomba. Oda, ahol a kreativitás, az ötleteim, a néha merész gondolataim születnek.
Encyclia
English version
Welcome to the Rabbit Hole, where anything is possible.
As a dear friend of mine once put it: there’s no way to prepare for me. (According to his slightly more embarrassing statement, the only way to tolerate me is with a Red Bull + cocaine combo, but that’s a whole different story.) And I think there’s a tiny bit of truth to that.
I’ve been proud of my brain my entire life. It’s always been the thing I was most proud of. And for some strange reason, it was also the thing I was most ashamed of. I hid it, didn’t let people see inside it, and tried to tame it from the outside as much as I possibly could. To look like less than what was actually going on in here. A postpartum depression, PTSD, and a few particularly movie-worthy encounters eventually made it clear that this wasn’t a sustainable state of being.
As an aside: all of these things together are actually what led me to my ongoing autism and ADHD assessment. And once they confirm the obvious, I’m going to say this: I’m proud of it.
Yes. You read that right. Please keep the disability narrative away from me. I accept that this is the reality for many people.
But it isn’t mine.
I’m proud of my mind, the way I think, and the way I see and experience the world.
But that’s not really the point, dear reader. If you’ve made it this far through my introduction without throwing your phone at a wall, I’ll let you into my world.
The place where my creativity, my ideas, and my sometimes rather bold thoughts are born.
Encyclia