Az életközépi válság és az ajakpiercing kapcsolata/The Relationship Between a Midlife Crises and a Lip Piercing
(English version below)
Az életem nagy része arról szólt, hogy próbáltam megszelídíteni azt, ami a fejemben él. De éppen csak annyira, hogy azért mégiscsak elfogadjanak, hogy valahogy élni tudjak ebben a társadalomban, de mégse kelljen feladnom mindent, ami én vagyok. Mondhatnánk úgy is, hogy egyszerre nyomtam a féket és a gázt. Ez az állapot viszont csak egyetlen végállapothoz vezethet: system crash.
Ahogy amúgy történt is.
Nem lehet örökké maszk mögé bújni és eljátszani egy szerepet, ami nem én vagyok.
Elrejteni a kísérletezőt, aki szeret csak bedobni rettenetesen random dolgokat egy beszélgetés kellős közepébe és nevetve nézni, mi történik. Elrejteni azt, aki felteszi a kellemetlen kérdéseket, és fapofával, de egy belső elégedett mosollyal nézi, ahogy egy régi kép összedől az emberekben. Elrejteni azt, aki megkérdőjelezi az összes status quót, az ezeréves, régóta funkcióját vesztett társadalmi szabályokat és marhára nem érdekli, mit gondolnak erről mások.
Egyébként is, nekünk milleniáloknak egy kis identitásválság már amúgy sem jelent különösebb problémát.
“Eszter: Én mindig akkor akadok el, amikor valami zavar. Például amikor a kutyám annyira beteg volt, hogy egész nap aludt, nem jött a flow. Vagy amikor nagyon hajtanom kellett egy vizsgára, amit amúgy nem is értettem, miért szerepel a tantervben. Akkora marhaság volt, és nem bírtam rávenni magam, hogy tanuljak, de a nyomás annyira lebénított, hogy mással sem tudtam haladni.
Kati: (Kati tűnődve nézi a monitort, majd a faliórára néz.) Nálam most nincs semmi ilyen. Minden rendben van.
Eszter: Biztos vagy te ebben?
Kati: Nem. (Megvonja a vállát.) De mi, milleniálok azt sem tudjuk, hova időzítsük a midlife crisist, mert az egész életünk egy krízis. (Eszter felnevet.) Kitör egy háború? Átlagos kedd reggeli rutin. Ég a ház? Már amúgy is a poroltóval alszom biztos, ami tuti, nincs itt semmi látnivaló. Egy újabb járvány pedig csak egy jó indok arra, hogy ne kelljen small talkolnom.
Eszter: Jó, én ezt értem, de jó lenne, ha válaszolnál a kérdésre is.
Kati: Arra, hogy valami baj van-e? (Felnevet.) Az életem a szemem előtt omlik össze, persze, hogy rendben van. Lassan olyan ismerős a helyzet, mint a vasárnapi ebéd a nagymamáéknál.”
Szóval az identitásválságnál meg a “ki is vagyok én?” kérdésénél van egy sokkal fontosabb dolog, amire jó lenne választ kapni:
Hogyan megyek fogorvoshoz ajakpiercinggel?
———————
A large part of my life has been about trying to tame whatever is living inside my head. But only just enough to still be accepted, to somehow function in this society without having to give up everything that makes me me. You could say I was pressing the brake and the accelerator at the same time. That state can only lead to one eventual destination: system crash.
Which is more or less exactly what happened.
You can’t hide behind a mask forever and keep playing a role that isn’t you.
You can’t keep hiding the experimenter who loves throwing completely random things into the middle of a conversation just to laugh and see what happens.
You can’t keep hiding the person who asks the uncomfortable questions and, with a completely straight face but a deeply satisfied little smile inside, watches an old picture collapse in someone’s head.
You can’t keep hiding the person who questions every status quo, every thousand-year-old social rule that stopped serving any useful purpose ages ago, and really couldn’t care less what anyone else thinks about it.
Besides, as millennials, we’re already at the point where a little identity crisis barely registers as a noteworthy event.
“Eszter: I always get stuck when something is bothering me. For example, when my dog was so sick that she slept all day, I couldn’t get into the flow. Or when I had to study like crazy for an exam that I couldn’t understand the purpose of in the first place. It was such bullshit, and I couldn’t make myself study, but the pressure paralysed me so much that I couldn’t get anything else done either.
Kati: (Kati stares thoughtfully at the monitor, then looks at the clock on the wall.) Nothing like that is happening with me right now. Everything is fine.
Eszter: Are you sure about that?
Kati: No. (Shrugs.) But we millennials don’t even know where to schedule our midlife crisis, because our entire lives are one long crisis. (Eszter laughs.) A war breaks out? Average Tuesday morning routine. The house is on fire? I already sleep with a fire extinguisher, just in case. Nothing to see here. Another pandemic? Just a convenient excuse not to make small talk.
Eszter: Okay, I get that, but it would be nice if you actually answered the question.
Kati: Whether something is wrong? (Laughs.) My life is literally falling apart in front of my eyes, so of course everything is fine. At this point, the situation feels about as familiar as Sunday lunch at Grandma’s.”
So when it comes to identity crises and the whole “who am I?” question, there’s actually something much more important I’d like an answer to:
How the hell am I supposed to go to the dentist with a lip piercing?