Más rendszer, más használati utasítás / Different System, Different User Manual
Más rendszer, más használati utasítás / Different System, Different User Manual
(English below)
Az egész életem azzal telt, hogy a saját agyammal harcoltam. Iszonyatosan nagy mentális kapacitásom van, hatalmas tudásanyagot tudok feldolgozni nagyon rövid idő alatt, de ha valami nem érdekel vagy egy legalább közepesen félelmetes határidő nem kerget vasvillával a kezében, akkor az agyam egyszerűen zone outol. Én meg ott találom magam egy sivatag kellős közepén úgy, hogy ötletem sincs, hogy kerültem egyáltalán oda és hogyan jutok haza. Kipróbáltam az összes agyonreklámozott módszert, mert amúgy imádok rendszereket építeni: roadmap, Notion, lista, minden. Szerintem alkottam már egy-két olyan tanulási rendszert, amit akár el is adhattam volna, csak azért mert érdekesnek tartottam, és amúgy is van bennem egy erős vágy a kiszámíthatóságra. Mindezt azért, hogy utána elhagyjam félúton, mintha sosem készítettem volna el. A motiváció, mint olyan, elfogyott, rutin meg nem is volt. Aztán van nekem egy 2019-ben szerzett tanári diplomám is, szóval tanultam én mindenféle alternatív módszert csak azért, hogy nálam mindből narancsos bukta váljon. Igazából bennem a “Ez tényleg működik?” és a “Mégis hogy az istenben?” kérdése egyszerre versenyzett a figyelemért, miközben a tananyag úgy repült el a fülem mellett, mintha soha ott sem lett volna. Egyébként is úgy tanultam meg a memoritereket az iskolában, hogy a felelés napján szünetekben elkezdtem tanulni, órán valahogy kiszenvedtem magamból, három másodperc múlva már a címére sem emlékeztem. Persze voltam én lusta, és minden más is, de kérdezem: ha annyira lusta lennék, hogyan tudtam azt az eredményt produkálni, amit. Engem pont az zavart egész életemben, hogy tudtam, van egy hatalmas potenciál az agyamban, amit képtelen vagyok kihasználni, mert megkérdőjelezhető dolgokkal és módszerekkel kell pazarolnom az időmet. Ez meg vezetett mindenféle gyönyörűségekhez, mint szorongás, megfelelési kényszer, depresszió, a soha nem vagyok elég, de közben túl sok is vagyok állandó érzése. De hogy valami jót is mondjak: megtaláltam a megoldást arra, hogyan tudom kihasználni ezt a hatalmas kapacitást úgy, hogy közben iszonyatosan élvezem is. Vitával, rendszerek szétcincálásával, majd újrafelépítésével. Unalmas, repetitív vackok helyett megadom az agyamnak azt, amire bónuszként szüksége van: az izgalom és győzni akarás dopaminlöketével. ———- My entire life has been spent fighting with my own brain. I have an insanely large mental capacity, I can process huge amounts of information in a very short time, but if something doesn’t interest me or there isn’t at least a moderately terrifying deadline chasing me with a pitchfork, my brain simply zones out. And I find myself in the middle of a desert with absolutely no idea how I even got there or how the hell I’m supposed to get home.
I tried every overhyped method out there because I actually love building systems: roadmaps, Notion, lists, everything. I think I’ve created one or two learning systems that I could have probably sold, just because I found it interesting, and I also have a strong desire for predictability. All that just to abandon them halfway through as if I had never created them in the first place. Motivation, as such, ran out, and there was no routine either.
Then there’s the fact that I have a teaching degree from 2019, so I’ve studied all kinds of alternative methods just for all of them to turn into orange-flavoured disasters when it came to me. Basically, the questions “Does this actually work?” and “How the fuck is this supposed to work?” were competing for my attention at the same time, while the study material flew past my ears as if it had never been there in the first place.
I also used to learn poems by starting to study them during breaks on the day I had to recite them, somehow squeezing them out during class, and three seconds later I couldn’t even remember the title anymore.
Of course, I was called lazy, and everything else too, but let me ask you this: if I were really that lazy, how the hell did I manage to achieve what I did? What bothered me my entire life was that I knew there was an enormous amount of potential in my brain that I was unable to use because I had to waste my time on questionable things and methods. And that led to all kinds of lovely things, like anxiety, a desperate need to please everyone, depression, and the constant feeling that I am never enough, but somehow also too much at the same time.
But to say something positive for once: I found the solution to how I can actually use this huge capacity while also having a fucking great time doing it. Through arguing, tearing systems apart, and then rebuilding them. Instead of boring, repetitive crap, I give my brain what it apparently needs as a bonus: the dopamine rush of excitement and wanting to win.