The Rabbit Hole Has Wi-Fi

My Stockholm Syndrome/A Stockholm-szindrómám

I’ve said many times that I have Stockholm syndrome. There’s some kind of bond between me and education that is anything but healthy. I mean, I spent 13 years suffering through public education, then six years at ELTE in an integrated teacher-training programme, then I went and got a professional accounting qualification, now I’m doing a BSc in Business Informatics, and then there are the PhD plans. No. Something is definitely not right in the tower. And all of this despite the fact that traditional education, traditional teaching methods, and pretty much every possible pedagogical mind map and colourful, decorative thought cloud have failed me. It doesn’t work for me. Not because I don’t have the capacity, but because my brain gives the middle finger and wanders off into a rabbit hole to chase unruly raccoons. I’d rather not even get into the peer and teacher relationships from my years in public education, because I still have nightmares about some of it. Yes. The worst ones are when my former class teacher is teaching maths and/or PE at my old high school (neither of those was even their subject, but whatever), and I can’t escape. As a graduate. Yes, our beloved public education system is capable of causing such profound trauma that sometimes you wake up crying in the middle of the night. Great job. Congratulations. This is how the system creates future customers for psychologists. After all, it’s one way of stimulating the economy. But back to my rather unhealthy attachment to education: now I want to do a PhD. Now? While other people were chasing the opposite sex (or their own sex) as teenagers, I was dreaming about doctoral programmes. Research. Curiosity. Asking the questions that actually matter. Of course, the pink fog has lifted since then, and I’ve become acquainted with concepts such as:

Sokszor mondtam, hogy nekem Stockholm-szindrómám van. Valami olyan kapocs van köztem és az oktatás között, ami minden, csak nem egészséges. Mármint, végigszenvedtem 13 évet a közoktatásban, aztán 6 év az ELTE-n osztatlan tanárképzésen, aztán mérlegképes könyvelősni, most egy kis gazdaságinformatika BsC, aztán PhD tervek. Nem, valami egészen biztos nincs rendben a toronyban. Mindezt úgy, hogy amúgy a hagyományos oktatás, a hagyományos oktatási módszerek, meg úgy a pedagógiai kar összes lehetséges gondolattérképe és színes-szagos gondolatfelhője cserben hagyott. Nekem nem működik. Nem azért, mert nincs kapacitásom, hanem mert az agyam bemutatja a középső ujját, és elkalandozik egy nyúlüregbe rakoncátlan mosómedvéket hajkurászni. A közoktatásban töltött évek kortárs- és tanári kapcsolatait meg inkább nem is részletezem, mert azóta is rémálmaim vannak. Igen. A legrosszabb, amikor a volt osztályfőnököm tart matek és/vagy tesiórát (nem is ez volt a szakterülete, de mindegy is) a volt középsulimban, én meg szabadulni sem tudok. Diplomásként. Igen, olyan traumákat képes az imádott közoktatásunk okozni, hogy néha az ember lánya sírva kel fel az éjszaka közepén. Szép munka, gratulálok. Így termeli a rendszer a pszichológusok későbbi ügyfeleit. Végül is, ez is a gazdaság felélénkítésének az egyik módja.
De vissza a meglehetősen egészségtelen kapcsolódásomhoz az oktatással: most már PhD-zni szeretnék. Mit most már? Amíg mások az ellenkező (vagy éppen saját) nemet hajkurászták kamaszként, én doktori programról álmodtam. Kutatásról. Kíváncsiságról. A valóban fontos kérdések feltevéséről. Persze azóta már felszállt a rózsaszín köd, és megismertem azokat a fogalmakat, hogy: