The Dark Side of the Rabbit Hole / A nyúlüreg sötét oldala
The Dark Side of the Rabbit Hole / A nyúlüreg sötét oldala
(A magyar verzió lentebb)
Okay. So now I am going to write something I have been thinking about for quite a while whether I should actually do it. Because I don’t really like putting my feelings on display.
I like showing the side of me that looks forward: keeps going, tries, stumbles, is sometimes unbelievably unhinged and basically sees herself as a raccoon shepherd.
I like showing the side of me that is proud of herself, that knows who she is.
The one that is absolutely proud of her mind, with autism, ADHD, weirdness, a highway network and a rabbit hole included.
The one that deeply believes in the sentence:
“Shine so bright that future can see you.”
Because all of this is me. Not a mask, not a disguise, not pretending. All of it is me. The one standing at the bow of the ship after the storm, looking at the horizon, wondering what is waiting for her.
But behind all of this, there is another side of me too:
The one that is terrified at every step. Because she got used to rejection whenever she showed herself.
Unwritten, never-understood rules that I could never manage to follow.
The one that shakes when she has to write an email, an application, the one that is afraid to submit an application, because she knows nothing but the usual script:
too much too little too weird too this too that girls don’t do things like this anyway women even less so what will other people say that’s not how it’s done why are you picking at this you don’t write about this, especially not like this
And the most important one:
Why can’t you just be normal? Why can’t you be like X and Y?
Maybe because I am not X and I am not Y.
And that turned into an internal need to conform to a system that I cannot conform to anyway.
But I tried so hard that eventually I didn’t even meet my own standards anymore.
I looked in the mirror and hated what I saw. Not in a “God, what do I look like?” kind of way…
But who is this person?
Because this isn’t me. That’s for sure.
I didn’t recognize myself.
I have been through some very, very dark times. I know self-hatred like others know their own homes: I can navigate it with my eyes closed. And I could slip back there. Very easily. When I am terrified to write an email that I know will have no consequences, because my nervous system is calibrated for rejection. I could easily fall into emotionally punishing myself over why the fuck I can’t send an email that I had AI write for me anyway, because I wouldn’t be able to do it myself.
This is it.
This is here too.
Alongside the confidence, the self-awareness, the playfulness, the willingness to act, this is here too.
And why did I decide to write it down?
Very simple.
Because I know that there will be someone on the other side of the screen who this will help. If I show them that even the raccoon shepherd can cry.
And that the raccoon shepherd isn’t defiant and confident because she has never been to the forbidden zones of the rabbit hole.
But precisely because she climbed back out of there.
More than once.
But now I’m off to build the next junction on the never-ending highway and supervise my two slightly crazy highway engineers so they don’t start fighting over the pigeon launchpad they’re currently building.
————
Ok. Akkor most leírok valamit, amin elég sokat gondolkodtam, megtegyem-e. Mert amúgy nem szeretem kiteregetni az érzéseimet. Azt az oldalamat szeretem megmutatni, amelyik előre néz: megy, próbálkozik, bukdácsol, néha elképesztően unhinged és amúgy mosómedvepásztorként tekint magára. Azt az oldalamat szeretem mutatni, amelyik büszke magára, amelyik tudja, kicsoda. Azt, amelyik abszolút büszke az elméjére autizmussal, ADHD-val, furcsasággal, autópálya-hálózattal és nyúlüreggel együtt. Azt, amelyik mélyen hisz abban a mondatban, hogy:
“Shine so bright that future can see you.”
Világíts olyan fényesen, hogy a jövő látni fog téged.
Mert ez mind én vagyok. Nem maszk, nem álarc, nem tettetés. Mind én vagyok. Aki áll a hajó orrában a vihar után, és nézi a horizont, mi vár rá.
De mindezek mögött van egy másik oldalam is:
Az, amelyik minden lépésnél retteg. Mert megszokta, hogy ha megmutatja magát, abból elutasítás lesz. Íratlan, sosem értett szabályok, amiknek sosem tudtam megfelelni. Az, amelyik remeg, amikor meg kell írni egy emailt, egy jelentkezés, amelyik fél beadni egy pályázatot, mert nem ismer mást, mint a megszokott forgatókönyvet:
túl sok túl kevés túl fura túl ez túl az a lányok ilyet amúgy sem csinálnak a nők még annyira sem mit fognak szólni mások ezt nem így szokás miért piszkálod ezt erről nem illik írni, pláne nem így És a legfontosabb:
Miért nem tudsz normális lenni? Miért nem tudsz olyan lenni, mint X és Y?
Talán, mert nem vagyok X és nem vagyok Y.
És ebből lett egy belső megfelelési kényszer egy olyan rendszernek, aminek amúgy nem tudok megfelelni.
De annyira próbáltam, hogy már magamnak sem feleltem meg.
Belenéztem a tükörbe, és gyűlöltem, amit láttam. Nem úgy, hogy jaj, hogy nézek ki…
Hanem ki ez az ember? Mert nem én, az biztos.
Nem ismertem fel magam. Nagyon-nagyon sötét időket is megjártam, úgy ismerem az öngyűlöletet, mint más a saját otthonát: csukott szemmel elnavigálok benne. És vissza tudnék csúszni. Nagyon könnyen. Amikor rettegek megírni egy ímélt, aminek tudom, hogy semmi következménye lesz, mert az idegrendszerem az elutasításra van kalibrálva. Könnyen lelki önsanyargatásba tudnék esni azon is, hogy mégis mi az istenért nem bírok egy levelet elküldeni, amit amúgy is AI-val írattam meg, mert én nem bírnám.
Ez van. Ez is itt van. Az önbizalom, az öntudat, a játékosság, a tenni akarás mellett itt van ez is.
És mégis döntöttem úgy, hogy leírom? Nagyon egyszerű. Mert tudom, hogy a képernyő másik oldalán lesz valaki, akinek ez segíteni fog. Ha megmutatom, hogy a mosómedvepásztor is tud sírni.
És hogy a mosómedvepásztor nem azért dacos és magabiztos, hogy mert sosem a nyúlüreg tiltott zónáiban. Hanem pont azért, mert visszamászott onnan. Nem is egyszer.
Most viszont megyek építeni a következő elágazást a soha véget nem érő autópályán, és felügyelem a két késő bogaras autópálya-tervezőt, hogy ne vesszenek össze a készülő galambreptetőn.